Spuri SC blogoldala

2010.08.14. szombat, reggel 3:30 perc, kezdődik a nagy nap. Bár nem úgy ahogy gondoljátok :)

 (Az alábbiakban a friss vasember, Gergő beszámolóját olvashatjátok, ahogy azt az edzésonline-on megírta)

Hogyan születik egy IronMan?

A recept nagyon egyszerű: 1: szeresd a mozgást 2: csukd be a szemed és álmodj egy nagyot!

Ezt vicc nélkül állítom! Bár gyerekkoromban rengeteget sportoltam, főleg szabadidő eltöltéséből kifolyólag és nem versenyszerűen, de egyetem alatt és a munka elkezdésével a sportra fordított időm a minimálisra csökkent. Így 6-7 év semmittevés után szépen elkezdtek felszaladni rám a kilók. 2006 elején eszméltem rá állapotom tarthatatlanságára. Belémnyilalt, ha akkor nem kezdek újra mozogni akkor soha többé nem lesz esélyem, hogy valamit is normálisan tudjak sportolni.

Gyerekkoromban sokat jártunk tesómmal utcai futóversenyekre a jó hangulat és a mozgás öröme miatt, nem akartam örökre elveszíteni annak a lehetőségét, hogy visszatérjek ebbe a közegbe. (folytatás a tovább után)

Elkezdtem keresgélni a neten a sportórákat. Nekem kell valami ami motivál a sportba, hogy folytassam, hogy lássam az eredményt. Akármilyen hihetetlen ekkor találkoztam először a pulzusmérés fogalmával és ismertem meg jelentőségét. Kicsit beleástam magam a „tudományba” és azon kaptam magam, hogy beruháztam egy Polar órába és egy Asics futócipőbe:). Gondoltam, ha ennyit elköltöttem akkor már tuti ki fogok menni futni. El is kezdtem az edzéseket. Eleinte hetente kétszer, max háromszor kocogtam a jól bevált 220-életkor képlet alapján. Ha jól emlékszem vissza az első futások alkalmával 6:40 és 6:30 közötti kiliket sikerült abszolválnom. Persze jöttek a kezdeti nehézségek: mentálisan megviselt, hogy mennyire lassú vagyok (14 évesen 48 perc alatt futottam a Vivicitát) és a lábam sem bírta a súlyom túl jól. De szépen lassan folytattam a kocogásaimat. 2007-ben egyik legjobb barátom megházasodott és legénybúcsú gyanánt azt kérte, hogy nevezzünk be egy akkor induló futóversenyre, az UltraBalatonra. Most mondjátok meg milyen ötlet ez:)? Addigra már egész jó kis kondit szedtem össze, elkezdtek lemenni a kilók is és sokkal jobban bírtam a futást, szépen alakult a sebesség is. Ezen a versenyen ismerkedtem meg pár Spuri SC-s versenyzővel, akik a későbbiekben invitáltak le magukhoz futni. Gondoltam abból baj nem lehet, ha megismerkedek egy pár sportolni szerető emberrel és még tanácsokat is kapok az edzéseimhez. Akkoriban az volt a célom, hogy a legjobb félmaratonimat megjavítsam. Itt a Spuriban mondogatták többen, hogy ők nem csak futnak, hanem triatlonoznak is. Az jutott eszembe, hogy én meg a triatlon az már kettő:). Miért? Egyrészt gyerekkoromban rettegtem kimenni az útra bringával:), így meg nehéz felkészülni országúti versenyre, ja és persze sosem ültem még országúti kerón sem:). A másik, ami még reménytelenebbnek tűnt az az úszás. Kb gimnázium óta nem voltam uszodában sem. Persze azért úszni „tudtam”, de ezt a triatlonhoz el lehet felejteni. Aztán egy alkalommal 2008 nyár elején belémhasított, hogy mi lenne ha.... Innentől kezdve nem volt megállás. Beruháztam egy keróra, amit azóta is imádok, és elindultam életem első triatlonversenyén Hatvanban 2008 júliusában. De hogy milyen jó érzés volt:). Sprint távon kemény 1:18-at teljesítettem:), de milyen jó kis verseny is az. Akkor kezdtem el álmodozni a féltávról, majd 2009 nyarán Zánka után az IM-ről. Akkor még nagyon távolinak tűnt az egész. Pláne, hogy közben megházasodtam és megszületett első gyermekem Luca. A zánkai verseny után eldöntöttem, hogy ez a mellúszásban való poroszkálás tarthatatlan és rá kell szánnom magam a gyorsúszásra. Hááát, eleinte nagyon szenvedtem minden egyes hossznál. Nagyon nehéz volt mind fizikálisan, mind mentálisan. 2009 decemberében az Edzésonline-on ismerkedtem össze Kis Gyulával, aki leinvitált a Kistarcsai Uszodába, hogy ott velük fejlesszem a tudásomat. Addigra kb. egy alkalommal le tudtam úszni 1,2-1,5 km-et felváltva mellbe és gyorsba. De hát ezek a srácok más dimenziót képviselnek:). A csoportban a gyerekek között is a leglassabb voltam:). Ez fejben nagyon megviselt, főleg a reggeli edzések, ahol csak a triatlonosok voltak lent. Az minden alkalommal felért egy mentális földbedöngöléssel. Ezek az edzések nagyon nehezemre estek, és komoly erőfeszítéseimbe telt fent tartani a motiváltságomat. Közben megjött a tél és szépen elkezdtem a futóalapozásomat Markovich Gyöngyivel. Szépen gyűltek a kilik, nem rettentett vissza, sem a sötét, sem a mínusz 15 fok. Élveztem a futást és egyre erősebbnek éreztem magam. Közben úgy döntöttem, hogy jó lenne Bécsben egy maratont futni tavasszal. A 2010-es tervem az volt, hogy csinálok két féltávú-középtávú versenyt, de amikor januárban kiderült, hogy nem lesz Zánkán verseny csak Orfűn akkor nagyon elkezdett járni az agyam. Végül a feleségemmel átbeszéltük a helyzetet és teljes támogatásáról biztosítva elhatároztam, hogy megpróbálkozom az IM-mel. Nagyon motivált voltam, teljesen felpörögtem. Innentől kezdve ez a lendület elkísért egészen a verseny végéig. Egy pillanatra sem hagyott alább. Minden edzést megcsináltam amit csak a munka és család mellett tudtam. Nem volt nyöszörgés, vagy lustaság. Márciusban arra a következtetésre jutottam, hogy kerékpárostudásom nem a legmegfelelőbb, azért edző után néztem. Együtt úsztam Erdélyi Nándival, akiről pont olvastam a neten, hogy edzősködik:). Megbeszéltük, hogy mi a célom és hogy mennyi időt tudok a felkészülésre szánni. Innentől kezdve ő vette kezébe a kerékpáros és úszófelkészülésem, ami oda vezetett hogy nyárra a futómunkába is besegített. Sajnos a bécsi maratonra végül egy térdsérülés miatt nem tudtam elmenni, viszont amíg nem tudtam futni hirtelen elkezdtek gyűlni a kerós km-ek.

Idén az első triatlon versenyem az orfűi középtáv volt, ami rendkívül jól sikerült. Ez megerősített, hogy jó úton járok. Majd indultam a Vasi Vasemberen is, ahol szintén a tervezett időmön belül sikerült beérnem és korosztályomban az OB így a 44 indulóból 4. lettem. Fejlődtem úszásban, jól ment a keró (Szombathelyen 35-ös átlagot tekertem) és a futás a hagyományaimhoz megfelelőlen elég jól ment. Nagyatádig idén futottam 1370 km-t, keróztam 4300 km-t és úsztam 130 km-t. Nagy önbizalommal érkeztem Nagyatádra, úgy éreztem mindent megtettem a célba érkezésért, ami alapvetően a célom volt.

A versenyre elkísért az egész családom. Már csütörtökön megérkeztünk, hogy szokjuk egy kicsit a helyszínt és felderítsük a területet. Csütörtök és pénteken is csináltam még átmozgató edzéseket, hogy ne tunyuljak el a versenyre. Felvettem a rajtszámot, felcsinosítottam a kerót, előkészítettük a frissítőimet, Krisztivel átvettük a frissítés menetét és vettünk egy nagy levegőt...

2010.08.14. szombat, reggel 3:30 perc, kezdődik a nagy nap. Bár nem úgy ahogy gondoljátok:). Szép csöndben, hogy a többiek tudjanak aludni, egymagamba kimentem a konyhába és megreggeliztem. Szerencsére nem voltam túl ideges, jó volt a hangulatom. Jó volt a nagy nyüzsgés előtt még végiggondolni a napot és erőt gyűjteni. Reggeli után szépen felkeltettem a többieket, aztán 5-kor szépen elindultunk Gyékényesre. Parkolás, öltözés, depózás. Elfelejtettem a napszemüvegemet megtisztítani így ezért még visszaszaladtam pár perc múlva. A víz 25 fok felett volt, így nem lehetett neoprént használni. Család odaállt a lejtőre, búcsúzkodás. Jaj, de nehéz volt. Utána bemelegítés képpen úsztam pár percet. Közben összefutottam szinte minden ismerőssel és biztattuk egymást. Jó volt látni együtt a sok hasonszőrűt. Aztán elkezdték játszani a Vangelis zenéjét, mi ki a vízből, a pap pedig be a vízbe. Közben én is elmondtam egy imát, miközben néztem a domboldalon a családomat. Ezt a pillanatot most is megkönnyezem. A kislányom a feleségem karján, szüleim, öcsém...és mind értem izgulnak, nekem szurkolnak, nagyon meghatódtam. BUUUUM, csak pillogtam aztán eszembe jutott, hogy elindult a verseny:). Rohanás a vízbe, egy kis bunyó, de nem volt túl vészes. Az irdatlan ködben nem láttam semerre. Így úgy döntöttem, hogy úszom az előttem és mellettem lévők után. Teljesen elvesztettem a tájékozódási képességemet. Ezt nem bizonyítja semmi jobban, minthogy már kezdtem várni, hogy vége lesz lassan az első körnek akkor értünk csak a tó másik oldalára, pfff. Erő szempontjából nagyon jól ment, aztán a kör végén kijöttem a vízből és 39 percet mutatott az óra, te jó ég gondoltam, ennél jobban szerettem volna úszni. A második körben sem javultak sokat a látási körülmények, próbáltam gyorsítani, de nem esett jól, az eddigi sebesség meg rettentően kényelmes és könnyed volt. Egy kicsit lassulva a második körre 1:20 alatt abszolváltam a 3,8 km úszást és 140. jöttem ki a vízből. Olyan erőben voltam, mint amikor indultunk. Nem értem miért nem tudtam gyorsabban úszni, itt egy kicsit csalódott voltam a depóban. Cipő fel, két korty izo, sisak, szemcsi, keró és már ott sem voltam. Amikor elindultam rögtön éreztem, hogy most tudnék enni valamit. Még be sem értem Gyékényes központjába már meg is ettem az első szeletemet. Eleinte egy kicsit fáztam a kerón, mert még mindig hűvös volt, de ami fontosabb teljes szélcsend volt. Jaj de jó:). Nagyon örültem neki. Elkezdtem az előzgetést. Nem éreztem úgy hogy szétszakítanám az aszfaltot, de gyengének sem éreztem magam. A sebességem azonban elég szépen alakult, jól haladtam. Csurgón egy váltós srác a kanyarban majdnem fellökött, de még éppen tudtam egy kicsit fékezni, így nem lett baj, a srác észre sem vett, pedig ő előzött meg a kanyar előtt, volt vagy 18 éves. Remélem benő a feje lágya. Aztán Csurgó után, egy nem túl ideális mellékúton találtam magam. 1 óra elteltével megint ettem egy szeletet és közben szépen fogyott az iso és a víz is. Erre a 75 km-re két 1 literes flakonnal vágtam neki. Lényegében ez Atádig el is fogyott mind. Szóval a mellékút nem volt túl frankó, egy helyen az előzőnapi vihar miatt olyan sárfelhordás volt, hogy azon paráztam, hogy kicsúszik alólam a keró. Szegény paripám saras is lett rendesen. Már vártam, hogy hol lesz a nagy emelkedő amit mindenki jósolt az arborétumnál, de amire észrevettem volna már fent is voltam a tetején. Ajánlom edzésképpen mindenkinek a Hungaroringet és környékét, utána ez csak egy kis dombocska lesz. A tetején volt frissítés. Gondoltam markolok egy Powerbar szeletet. Ez nyerő ötletnek bizonyult. Akkor nagyon izlet és mivel csak egy harmadnyit adtak gyorsan meg lehetett enni egy kis vízzel. Ezután a Nagyatád-Beleg-Segesd-Nagyatád, 3 frissítőpontjánál ilyen szeletet vettem el, így egy kör alatt megettem egy egész szeletet. A frissítő után kikanyarodtunk a 61-es útra. Hát ez valami csúcs volt. Egyrészt itt már várt a tesóm és édesapám, bíztattak és dokumentáltak. Másrészt pedig nagyon jó volt az aszfalt itt alig volt 36-37 alatt a mutatóm. Nagyon haladtam. Böhönyénél délnek vettük az irányt, a lendület még itt is kitartott, jól éreztem magam a nyeregben. Néha a váltó nem váltot teljesen pontosan, de ezt azért valljuk be ki lehet bírni. Nagyatádra 2:07:25 alatt értem be. Itt várt az egész család, nagyon szurkoltak nekem. Krisztike adta fel az egyéni frissítőmet, a technikája tökéletes volt, nagyon ügyesen csinálta, lassítanom sem kellett. Közben ettem folyamatosan. Próbáltam egyenletesen haladni. A három kör alatt annyi érdekesség történt, hogy az első körben Ötvöskónyiből kijövet a csatorna hídján 3 srác pecázott. Mint sem törődve velünk a gyerek kirántotta a vízből a horgot és az átszállt keresztben előttünk, akkor eszmélt a gyerek és ezerrel kezdte feltekerni az orsót. Az úszó és a horog kb 1 méter előttem suhant át. Sajnos én csak már arra eszméltem, hogy előttem a srác kurvára tekeri az orsót, nem tudtam már mit csinálni. Iszonyat nagy szerencse! A harmadik körre azért kezdtem már nyűgös lenni, a talpam kezdett fájni a stoplinál, ezért próbáltam még jobban húzni a pedált, mint tolni. A lábaim nem voltak olyan rossz állapotba mint máskor szoktak, ilyen hosszú bringa után. Éreztem nyílván hogy fáradnak, de nem volt bennem olyan érzés, hogy egy métert sem tudnék most futni. Az utolsó körben egy kicsit lassítottam, hogy pörgessek, aztán szépen begurultam a depóhoz. Kis technikai szünet:), aztán irány a pálya. Jó volt futni, éreztem a ritmust. Szépen mozogtam. Többen figyelmeztettek az első körben, hogy csak óvatosan. Az első kör végén vissza is kezdtem venni a tempóból, nehogy gond legyen. Az elfáradás proplémájára az is felhívta a figyelmet, hogy több ismerősöm, aki addigra már kint volt a futópályán komoly gondokkal küzdött. Arra a következtetésre jutottam közben, hogy nincs kedvem futni 42 km-ert, inkább futok 12 kört! De komolyan! Csak körökben gondolkodtam, a km kifejezést erre a közel 4 órára töröltem a memóriámból. Sokkal könnyebb volt így futni. Minden frissítőnél ittam és hűtöttem a fejem és a testem, szerintem ez volt a verseny kulcsa. 2 körönként toltam be egy gélt. 3. körben kezdtem érezni mindkét combhajlító izmomat. Gondoltam ennek nem lesz jó vége, így a 4. kör végén megittam egy folyékony magnéziumot. Majd a 6. körben egy kicsit nagyobb technika szünetre volt szükségem:). Sajnos wc-t nem találtam a pálya mellett ezért be kellett mennem a strandra a depó öltözőjébe. Ezután sokkal jobban lettem:). 8. körben kezdtem érezni, hogy fáradok, bár az végig nagy erőt adott hogy folyamatosan előztem az embereket. Még a nálam előrébb lévőkön is hoztam. Az utolsó 3 körben nagyon nehezemre esett már futni. Szegény családom akik folyamatosan ott álltak a frissítőzónában kezdett egyre jobban aggódni, de szakadatlanul buzdítottak, egy-két ismerőssel egyetemben. Adták amit kértem, szivaccsal törölgettek, frissítettek, szóltak két jó szót. Sajnos a vége felé már egy mosolyra sem volt pluszban erőm, csak koncentrálni tudtam. Nagyon-nagyon fáradt voltam. Aztán eljött az utolsó kör. A 12. egy kicsit könnyebbnek tűnt mint az előzőek. Láttam közeledni a célzónát, de igazándiból maradtam volna még. Nagyon élveztem a versenyt. Amikor a közelbe értem egy barátom szólt Péter Attilának, hogy érkezni fogok. Aki felkonferált még mielőtt a célterületre értem volna, így még felejtethetetlenebbé téve a felejthetetlent. Az egész környék nekem tapsolt, hát én ott elkezdtem könnyezni, közben pacsizott velem aki csak tudott és hatalmas ováció fogadott. Elmondhatatlan. A cél előtt pedig ott várt a tündéri kislányom és a feleségem. Velük szakítottam át életem első IM célszalagját. IronMan-ek lettünk! Mert nélkülük sose jutottam volna el a CÉLba. Hát persze a célba mindenki elérzékenyült és fogadtam a gratulációkat. Ja az időm:), 10:43:05. 430 indulóból a 33. helyen végeztem a férfiak között és 34. helyen abszolútban. Számomra álomidő. Tisztában vagyok vele, hogy máskor ilyen idővel nem végeztem volna ennyire elől, de aznap azon a versenyen ott tudtam végezni. Nándi mondta, hogy 10:30 és 10:45 közé vár engem, még a verseny előtt egy hónappal! Én csak annyit reagáltam rá, dobjunk rá egy órát és én k...va boldog leszek. Hát nem kellett rádobni.

Itt igazi hősök küzdöttek! Le a kalappal mindenki előtt. Láttam a futópályán olyan elgyötört arcokat, hogy leírhatatlan...Ilyenkor egy külső szemlélőben mindig felmerül egy kérdés: „ Miért?”. De ha valaki veszi utána a fáradtságot, átsétál a célhoz, és megvárja ugyanazt az embert, hogy befusson, akkor szerintem többet ilyen kérdést nem fog feltenni.

Nándi a verseny előtt két héttel mondta, hogy ha befordulok a célegyenesbe gondoljam át, hogy megért-e végigcsinálni a felkészülést. Hát bevallom olyan boldog voltam, hogy nem tudtam átgondolni, de remélem ez egyben válasz is a kérdésre.

Ezúton szeretném megköszönni a felkészülésben nyújtott segítségét:

Istennek,

hogy egészséges vagyok, hitet és kitartást adott

Feleségemnek és lányomnak,

hogy támogattak, jó szóval bíztattak és elviselték a hiányomat

Szüleimnek és testvéremnek,

hogy olyan emberré váltam, aki vagyok

Markovich Gyöngyinek és Erdélyi Nándornak,

hogy elültették bennem a triatlon szeretetét és segítettek, hogy ez a fa az égig érjen, azaz összeállították és segítették edzéseimet

A Spuri SC-nek,

hogy sportársakra találtam

Kis Gyulának, Kovács Andrásnak, Balázs Bélának, Nádasi-Szabó Tamásnak,

hogy megoszthattam velük élményeimet és tanácsokkal láttak el

Kerényi Farkasnak, Bialkó Ágnesnek, Kertész Róbertnek, Horváth Ágnesnek és Szabó Balázsnak,

hogy követték edzéseim és hozzászólásaikkal folyamatosan bíztattak

végül pedig mindenkinek, aki gondolt rám és drukkolt a sikeremért!

KÖSZÖNÖM!