És tényleg az volt, néhány napig legalábbis. És ezen még az előre boritékolható (később még felemlegetett) rendezési és szervezési bakik sem tudtak változtatni (nem sorolva ide az időjárás lefixálását a Jóistennel). Mert ami a lényeg: végre egy dögös pályát sikerült összerakni (és nem csak az elit versenyekre), rengeteg versenyzővel (3000 körüli résztvevőről szólnak a hírek) és rengeteg LELKES szurkolóval.
Éljenéljen, de tényleg. Én, úgyis mint lelkes amatőr, részt vettem a győri EB-n 2002-ben, a debreceni duatlon EB-n 2005-ben (a tavalyi topsecret* budapesti duatlon EB emlékére most gyorsan tartsunk egyperces gyászszünetet aztán felejtsük el mielőbb) – de ez volt a legelső alkalom, hogy sikerült méltó környezetben, a külsőségeket tekintve is megadva a módját, emlékezetes világversenyt rendezni Budapesten – az ítéletidő ellenére.
És nem csak az elitnek, hanem, nekünk is, amatőröknek. Az eddigi gyakorlattal ellentétben érezhettük hogy mi is fontosak vagyunk, legalább annyira a mi versenyünk is ez, mint a néhány (egyébként nagyrabecsült) világsztárnak. Végre mi is ott kezdtük és végeztük ahol ők, és nem valami eldugott gyártelepen... Köszönet érte, de üzenem: vigyázat, ez precedens volt! Ennél rosszabbat már nem fogadunk el, csak jobbat!
Mert javítani azért lehet, hogy a hülyék számára is tökéletes legyen a versenyélmény. Ezt már csak személyes érintettségem okán is szeretném, mivel én is abba a csoportba kerültem, akik nem elégedtek meg az olimpiai verseny hivatalos távjával, hanem ráhúztak még egy kört. „Hülye vagy, meg volt mondva a pálya” – válaszolt siránkozásomra a szervezésből részt vállaló ismerősöm, és én készséggel elismertem igazságát. Kicsit később a többi versenyzővel beszélgetve kiderült, elég sokan vagyunk mi, hülyék – már-már aggasztóan sokan. Otthon aztán átnézve az M40 kategória magyar indulóinak eredményét, hét sztahanovistát (130% futás) sikerült felfedeznem a 28 célbaérkező között, ami azt jelenti, 25% a hülyék aránya. Ez azért nagyobb szám annál, semhogy egy legyintéssel és békés lehülyézéssel elintézzük, bizonyára lehetett volna „bolondbiztosabb”pályát tervezni egy kis odafigyeléssel. Vagy javítani a kommunikáción. Neadjisten – ha már így alakult - utólag elnézést kérni a meg(el)tévedt versenyzőktől (ez még még akkor is szép - és másutt bevett - gesztus, ha nem a szervezőket terheli a teljes felelősség).
Node inkább a szépre emlékezzünk, a több korcsoportban napok alatt elfogyó létszámkeretekre, az együtt versenyzés örömeire. Az emlékezetes pillanatokra, a 14-16 fokos Dunára, a rengeteg esőre, meg arra hogy végül mégis kisütött a nap. És persze arra, hogy több száz magyar triatlonista megtapasztalhatta egy igazi világverseny hangulatát, rácsodálkozhatott a rettentő erős külföldi mezőnyre, meggusztálhatta az autó árába kerülő csodabringákat, szurkolhatott a barátoknak, ismerősöknek és testközelből megnézhette a profikat...
Jó kis napok voltak, na.
* olyan gondosan sikerült eldugni és eltitkolni a versenyt a világ elől hogy egy lélek se volt kiváncsi rá – tán még maguk a résztvevők se...
